Sokféle kedvesség létezik, például amikor könyörülettel bánsz másokkal, önzetlenül szolgálsz, vagy együttérzést tanúsítasz a körülötted lévők iránt. A kedves cselekedetek hasznára válhatnak mind annak, aki adja, mind pedig annak, aki kapja, azáltal, hogy fokozzák a mentális egészséget és az érzelmi jóllétet, valamint más kedves cselekedetekre ösztönözhetnek.
Derűlátó gondolkodásmóddal mindennap láthatsz magad körül kedves cselekedeteket. Ilyen kedvesség lehet az, hogy segítünk valakinek cipelni, amit vásárolt, figyelmes üzenetet hagyunk valakinek, vagy felajánljuk egy barátunknak, hogy elvisszük autóval valahová. Idetartozhat a betegekről való gondoskodás is, vagy valakinek a megvigasztalása akkor, amikor szüksége van rá.
A kedves cselekedetekben erő rejlik. Ebben a karácsonyi időszakban felhívást szeretnénk intézni az emberekhez szerte a világon, hogy legyenek kedvesek. E felhívás kiemelésének az elősegítése végett a FamilySearch felhasználói nagylelkűen közzétették a kedvesség saját családfájukról származó történeteit.
Egy orvos nagylelkűsége
Amikor a nagyapám, Thomas Brigham Smith, Santaquinben lakott, volt egy barátja, dr. Openshaw. A nagyapám ács volt, és dolgozott dr. Openshaw házán és irodáján. A nagynéném, Wilma Deane születésekor a nagyapám fizetségként a szülés levezetéséért műtőasztalt készített az orvosnak.
A nagy gazdasági világválság idején a nagyapám elveszítette a gazdaságát, és nehezen tudott gondoskodni a kisgyermekes családjáról. Végül tudott venni egy kis telket a városban. A családját beköltöztette egy ezen a telken felállított sátorba, és nekilátott, hogy kertet és gyümölcsöst ültessen. Alápincézett házat tervezett építeni, de a nyár végének közeledtével aggasztotta az, hogy mihez kezdenek a felesége és a gyermekei, amikor beköszönt a hideg idő.
Egy nap dr. Openshaw eljött hozzá, és ezt mondta: „Thomas, ebben a városban szinte mindenki tartozik nekem. Amikor készen állsz a pincéd kiásására és betonozásra, szólj, és én gondoskodni fogok róla, hogy legyen elég segítséged”.
A kijelölt napon sok férfi eljött, hogy ledolgozza az adósságát dr. Openshawnak, és nagyon hamar elkészültek a munkával. Dr. Openshawnak köszönhetően a nagyapám kényelmes otthont tudott biztosítani a családjának télire.
Melegen felszolgált szeretet
Emlékeim szerint gyermekkori otthonom a hét szinte bármely napján tele lehetett váratlan vendégekkel. Ez elsősorban anyukám, Anna Jean Michelli híres vendégszerető természetének volt köszönhető. Az anyukám a kedvesség megtestesítője volt. Remekül értett a meséléshez, a vendéglátáshoz és a főzéshez.
A szeretetnyelve az étel volt, a színpada a konyha, a titkos összetevő pedig a szívélyes, hívogató természete. A hét egyetlen napján vagy estéjén sem bánta a bejelentés nélkül érkező vendégeket. Mintha ráérzett volna, hogy mikor várható társaság. Mindig 2-3-szor annyit főzött, mint amennyit a családunk el tudott fogyasztani, ami bekerült a köztudatba a családtagjaink, barátaink, valamint a barátok barátai körében. Soha senki sem kopogott, mielőtt bejöttek volna az otthonunkba; ösztönösen tudták, hogy az ajtónk mindig nyitva áll, és mi szívesen látjuk őket.
Anyu szinte soha nem ült le beszélgetni. Inkább a konyhában szorgoskodott, kötényt viselve, és úgy beszélgetett a túlméretezett konyhapultot körbeülő, valamint az oda már el sem férő, szomszédos nappaliban helyet foglaló vendégeivel.
A fiatalok és az idősek, illetve mindenféle emberek körében népszerű volt. Miközben anyukám a család egyik kedvenc ételét kevergette, véget nem érő viccekkel és mókás történetekkel szórakoztatott, és a vendégei hogyléte felől érdeklődött. Szükség szerint támogató buzdítást, elképesztő öleléseket, szeretetteljes mosolyokat, gyógyító nevetést, útravaló ételt osztogatott, valamint annak kétségkívül tapintható érzését, hogy meghívás nélkül is bármikor visszavárunk. A konyhájának és a szívének is nyitva állt az ajtaja.
Anyukám kedvességének a példája mély hatást gyakorolt rám. Gyermekként megtanultam, hogy mindenki fontos és szívesen látott. Soha nem volt alkalmatlan az idő a szolgálatra vagy a vendéglátásra – legyen az bejelentett vagy sem. Anyukám hallgatólagos jelmondata ez volt: „Készülj a váratlan vendégre, segíts szükség idején, mindig legyél előzékeny, és ne feledd, hogy az egész világegyetem beszéli az étel nyelvét.”
Mentőcsapat a fennsíkon
1894. december 19-én Benjamin Housley feleségül vette Clarissa Pauline Allent. A vőlegény, illetve a menyasszony apja, George Frederick Housley és Marshall Franklin Allen egymás közeli barátai lettek. Jó néhány évvel később a két apuka épp Benjamin és Clarissa utah-i otthonában tartózkodott.
Elkezdték felidézni a régi idők emlékeit, és Marshall Allen elmesélte, amikor több másik fiatal férfival együtt felkérték, hogy menjen és vigyen ellátmányt, valamint nyújtson segítséget a Martin kézikocsis társaságnak (pionírok olyan csoportjának, akik kézikocsikat használva keltek át az Amerikai Egyesült Államok középnyugati részén).
Marshall emlékei szerint az indulásuk előtti estén letérdelt, és elmondta Istennek, milyen esztelenség ilyen időjárásban nekiindulni, amikor még csak utak sincsenek. Míg térden állva imádkozott, érezte, amint útmutatást kap, hogy menjen, és sokak életét fogja tudni megmenteni.
A hosszan tartó keresésben elcsüggedt a mentőcsapat. Azt hitték, hogy a kézikocsis társaság odaveszett a fennsíkon, ezért sokan haza akartak menni, Marshall azonban nem. „Megmondtam nekik, hogy addig megyek, amíg az Államokba nem érek, de meg fogom találni őket.”
Dél körül kézikocsikra bukkantak, és szegény, éhező emberekre. Marshall úgy vélte, távolabb lehetnek további lemaradozók, ezért egy ideig továbblovagolt. Hirtelen sötét pontot vett észre néhány kő között. Megnézte, mi az, és egy fiataembert talált. Bebugyolálta a takarójába, és felsegítette a lovára.
A történetnek ezen pontján megszólalt George Housley, és ezt mondta: „A ló egyik lába fehér volt, a homlokán is volt egy fehér csík, egyébként pedig éjfekete volt.”
Marshall azt mondta: „Igen!”
„Élénk színű kockás takaró volt” – tette hozzá George.
„Honnan tudod?” – kérdezte Marshall.
George izgatottan rávágta: „Onnan, hogy én voltam az, akire rátaláltál!” Aztán elmesélte, hogy épp akkor veszítette el a kézikocsis társaságban a legjobb barátját, és nagyon el volt csüggedve. Már minden reménye elillant, amikor a fiatal Marshall Franklin Allen eltökéltsége megmentette őt.
„Hadd mondjam el neked, hogy az anyám imái és a szentek hite nélkül nem éltem volna meg, hogy rám találj, és soha nem jutottam volna el a völgybe.” A kedves cselekedeteknek hosszú távú, akár éveken átívelő hatásai lehetnek!
**Tartalomra vonatkozó figyelmeztetés: Az alábbi történetek olyan ősökről szólnak, akik egy rokon halálakor segítettek másoknak. Akik elmesélték, úgy érezték, hogy a kedvesség ösztönző cselekedetei ezek. Megértjük azonban azt, ha az olvasók némelyike esetleg elkerülné ilyen súlyosabb témák olvasását. Ha szeretnéd, ide kattintva átugorhatod ezt a részt.
Gyengéd búcsú
Az apukám a temetkezési vállalkozást választotta hivatásának. Sokszor megkérdeztem tőle, hogy miért akarna bárki is temetkezési vállalkozó lenni. Általában humorral válaszolt, például: „Mert az emberek majd’ meghalnak, hogy láthassanak engem.”
Akik ismerték az apukámat, és az ő gyengéd, szeretetteljes lelkét, úgy gondolják, hogy a munkája az élete hivatása volt. Kiváltságnak tekintette azt, hogy a leginkább sebezhető pillanataikban nyújthat szolgálatot családoknak.
Időnként családtagok is jelen voltak egy-egy természetesen bekövetkező halálesetnél. Ilyen esetben a ravatalozó munkatársai kimentek, és az elhunyt családtag testét betették a halottaskocsi hátuljába.
Aztán a halottasházba hajtottak, hogy a testet előkészítsék a temetésre. Nem volt szokatlan az, hogy az apukám az éjszaka közepén ment el otthonról, amikor ilyen hívás érkezett.
Az egyik este a családunk olyan barátainak otthonába hívták, akik a kisgyermeküket veszítették el. Sejthetitek, hogy magukon kívül voltak a gyásztól. Kikísérték az apukámat a sötét éjszakába, hogy megnézzék, amint elviszi a lányukat.
A családnak vigaszt szeretett volna nyújtani azzal, hogy nem a halottaskocsi hátuljába tette be a gyermek testét, hogy ott egyedül legyen, hanem gyengéden maga mellé helyezte az első ülésre. A családban az édesanya nagyon hálás volt ezért az apró, kedves cselekedetért, hogy az apukám megtisztelte ezzel a lányát.
Gondoskodó édesanya
A nagymamám, Sally Louise Crane, hét gyermek édesanyja. Friss édesanyaként abban az áldásban volt része, hogy Idahóból Utah-ba utazott hozzá az anyukája, Ruth Amelia May, hogy szükség szerint bármiben segítsen a lányának.
Ruth összehajtogatta a kimosott ruhákat, ételt főzött, éjszaka pedig fenn volt a kisbabával, hogy Sally ki tudja pihenni magát. Ketten együtt még vásárolni is elmentek, hogy megtalálják azt a ruhát, amelyben a kisbaba meg lesz áldva. Bármire is volt szüksége a nagymamámnak, az anyukája segített elintézni.
Ruth nem hagyta abba a segítségnyújtást az első gyermek után; minden alkalommal, amikor Sally szült, Ruth odavezetett, hogy segítsen mindent elintézni. „És mindezt rendkívül boldogan tette” – mondta Sally.
Ruth minden alkalommal, amikor a lányának újabb kisbabája lett, az idejét és a szokásos tevékenységeit feláldozva nagyjából egy hetet vele töltött, mintha a világon semmi más dolga nem lenne. Kitakarította a házat, rendezte a többi gyereket, mindent elintézett.
Sally a legutolsó terhességének hatodik hónapjában volt, amikor szövődmény lépett fel. Végül túl korán szülte meg a hetedik kisbabáját, aki halva született. Ruth akkor kapta meg a váratlan hírt, amikor épp nyaralni voltak a férjével. Amikor telefonhíváson keresztül értesültek a kisbaba születéséről és haláláról, Ruth és a férje rövidre zárták a nyaralásukat, és eljöttek, hogy a lányukkal legyenek, ez alkalommal a temetés megszervezése végett.
Sally évekkel később az édesanyja példáját követve mindegyik gyermekéhez ellátogatott, amikor unokája született. Ugyanazt a támogatást nyújtotta a gyermekeinek, amelyet Ruth nyújtott neki. Összehajtogatta a kimosott ruhát, ételt főzött, és minden egyes új kisbabával fennmaradt éjszaka, hogy az újdonsült édesanya ki tudja pihenni magát.
Amíg Sally nem kezdte el boldogan a saját gyermekeit segíteni, addig rá sem jött, milyen áldozatot hozva segített neki Ruth. „Úgy tett, mintha ez semmiség lenne. Most már látom, milyen kedves cselekedet volt.”
Az együttérzés szálai
A svéd dédmamám, Charlotte Johanson Nielsen, 32 éven keresztül szolgált egy női segélyszervezet helyi ágazatának a vezetőjeként. A férjének, Rasmusnak élelmiszert is forgalmazó vegyeskereskedése volt.
Charlotte, aki gyermekkorában nem sok osztályt járt ki, kisegített a boltban, mert megtanult folyékonyan beszélni angolul, eladói feladatokat betölteni és nyilvántartást vezetni. A segélyszervezeti szolgálata részeként gyakran vitt a boltból ételt a rászorulóknak és a betegeknek.
Charlotte egy másik ősömet, Elizabeth Jane Russell Dayt, megkérte rá, hogy szolgáljon vele a segélyszervezet vezetésében. Elizabeth-nek és a férjének négy gyermeke volt, amikor 1890-ben torokgyíkjárvány formájában lesújtott a tragédia.
A kisgyermekek közül két héten belül hármat is elvitt a járvány. Charlotte „csoda szép fehér ruhácskákat készített nekik, és az apró koporsókat gyönyörűen kibélelték csipkével és szalagokkal”. Charlotte igazi együttérzést és kedvességet tanúsított egy olyan időszakban, amely nehéz volt a Day család számára, és próbára tette őket.
A te történeteid a kedvességről
A FamilySearch Emlékeknek köszönhetően könnyedén találhatsz kedvességről szóló történeteket a saját családod történetében. Az Emlékek segítségével elolvashatsz, megnézhetsz vagy meghallgathatsz olyan történeteket, amelyeket mások adtak hozzá valamelyik ős vonatkozásában. Te is leírhatsz kedvességről szóló történeteket úgy, hogy egy élő rokonodat megkéred kedvességről szóló történetek felidézésére a múltjából. Te is feljegyezhetsz saját élményeket a kedvességről az utódaid számára.
Kapcsolódó cikkek
A FamilySearchnél törődünk azzal, hogy összekapcsoljunk téged a családoddal, valamint ingyenesen biztosítunk szórakoztató felfedezési élményeket és családtörténeti szolgáltatásokat. Miért? Mert becsben tartjuk a családokat, és hisszük, hogy a nemzedékek összekapcsolása képes jobbá tenni az életünket most és mindörökké. Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza által finanszírozott nonprofit szervezet vagyunk. Ha szeretnél többet megtudni a hitelveinkről, kattints ide.
